4. fejezet - Történetek

Halihó, kedves olvasók! Itt is lenne a 4. fejezet. 

Figyelem, trágár szavak és némi felnőtt tartalom is található ebben a fejezetben!

Figyelmeztetés megtörtént, további jó olvasást! ;)

*** 

-        Reggel hétkor elment iskolába, mint azt mindig is tette, de soha többé nem jött haza. Akkor láttam őt utoljára.

Mark és Taehyung az idősebb fiú ablak alatti ágyán feküdtek és szemeiket a lassan tovaszálló felhőkön nyugtatták.

-          Tudod, hogy mi volt a legborzalmasabb dolog a húgom eltűnésében?

Mark csak halkan felmordult és megrázta a fejét.

-        A szüleim viselkedése. Egyáltalán nem érdekelte őket. Tudtak a húgom pasijáról, anyám pedig minden egyes alkalommal, amikor szóba került a srác, olcsó kurvának hívta a húgomat. Csak azért, mert barátja volt. Miért? Én ezt egyáltalán nem értem, Mark-hyung!

-          A húgod boldog volt a párjával? – kérdezte Mark.

-          Igen. Mindent együtt csináltak. Azt hiszem igazán szerették egymást.

-          Akkor ez lehet az oka.

-          Hogy érted?

-         Azt mondtad, hogy anyukád sohasem volt igazán boldog apád mellett. Talán féltékeny volt a saját lányára, amiért ő megtalálta az őszinte szerelmet, míg neki ez sohasem sikerült.

Taehyung nem szólalt meg ezek után, csak gondolataiba mélyedt. Végre felismerte édesanyja valódi érzéseit, de ezek csak összezavarták a naiv fiút. Hiszen még ha Marknak igaza is volt, egy anyának nem kellett volna boldognak lennie, amikor a gyermeke is az volt? Vagy Taehyung apja ennyire kiölte volna belőle az érzelmeket? Olyannyira, hogy már a saját gyermekeit is képes volt feladni? Ki volt a hibás mindezért? Az apa, aki lassan ölte meg családját vagy az anya, aki soha meg sem próbálta megvédeni élete legfontosabb kincseit, a gyermekeit? Megérdemelték egyáltalán, hogy szülőnek nevezzék őket?

-          Ismerted a másik nőt? – szólalt meg Mark egy kis idő elteltével.

-          Nem. Apám teljesen váratlanul lépett le vele.

Majd ismét elhallgattak és mindketten elmerültek a kényelmes csendben. Nehéz gondolatokkal pislogtak fel a felhőkre. Mark volt a legelső ember Taehyung életében, aki teljes egészében halotta a fiatalabb történetét. Taehyung valami oknál fogva bízott Markban és ezért az idősebb nagyon hálás volt. A vörös hajú fiúnak szüksége volt Taehyungra, talán még jobban, mint azt a fiatalabb gondolta volna. Mark magányos volt. Taehyung kissé hangos és furcsa viselkedése ellenére könnyedén barátkozott és jól bánt az emberekkel. Aranyos volt, vicces és szerethető. Ezzel szemben Mark ideges volt idegenek társaságában, nem mert megszólalni előttük és soha nem tudta, hogyan irányítson egy beszélgetést. Szüksége volt valakire, akiben bízhatott, és akivel szabadon beszélhetett. Muszáj volt megnyílnia valakinek, mert érezte, hogy elméjében a falak egyre csak növekedtek.

-          Hat éves koromban, a szüleim tartottak egy bált – végül Mark talált magában bátorságot, hogy elmesélhesse saját történetét is.

Taehyung elszakította szemeit a felhőktől és Markra nézett.

-        Mindig is ilyenek voltak. Luxus, gazdagság, nagyravágyás. Anyám és apám, mindketten imádták mutogatni az embereknek, hogy milyen gazdag, kifinomult és fontos személyek voltak ők. Azokat a bálokat épp a sznob barátaik lenyűgözésére tartották, egyéb céljuk nem is volt velük.

Mark megállt egy pillanatra.

-      Azon az estén, a bátyám, apám egy üzlettársának a fia és én valami ostoba kis játékot játszottunk. Összevissza rohangáltunk abban a hatalmas házban, egymást kergetve, de… Már nem is emlékszem, hogy miért, de valamin veszekedni kezdtünk. Egy ártalmatlan gyerekharcnak indult. Senki sem figyelt ránk, mert felfutottunk a harmadik emeletre, ahol a hálószobák voltak. Mindenki túl elfoglalt volt odalent a gyémánt nyakláncaik mutogatásával és…

Ennél a pontnál Mark hangja remegni kezdett.

-       Valahogy a bátyám leesett a lépcsőn. Hatalmas csattanással ért földet, majd rögtön utána sietős lépteket hallottam.

Könnyek csillogtak a vörös hajú fiú szemeiben. A sírás határán állt.

-   Sok ember érkezett. Köztük az anyám és az apám is. Amikor meglátták a bátyám mozdulatlan testét a lépcsők előtt… teljesen beleőrültek. Anyám odasietett a bátyámhoz és próbálta felébreszteni, míg apám a mentőket hívta. Az emberek sugdolózni kezdtek és úgy tekintettek ránk, mintha gyilkosok lettünk volna. Aztán a másik fiú sírva azt kiabálta, hogy én löktem le a bátyámat a lépcsőn.  Majd elszaladt.

Taehyung érezte, ahogy az ő szemei is égni kezdtek a még ki nem csordult könnyek miatt. Mark mélyen vette a levegőt, és Taehyung látta, ahogy végül egy könnycsepp legördült az idősebb fiú arcán. A könnycsepp végül Mark párnáján landolt.

-     A szüleim és mindenki más is tőlem követelt magyarázatot. Az anyám sírt és ordibált velem, hogy áruljam el az igazságot. Apám még mindig a mentősökkel beszélt telefonon. Majd nagyjából öt perc elteltével – ami számomra egy végtelenségnek tűnt -, a mentősök megérkeztek, a bátyámat pedig azonnal a kórházba szállították. Próbáltam beszélni apámmal, de ő is csak egyetlen dolgot kérdezett tőlem, mielőtt beszállt a kocsijába és követte a mentőautót a kórházba. Azt kérdezte, hogy miért tettem ilyen borzalmas dolgot. Aztán ott maradtam egyedül, bűnösen, könnyeimmel küszködve.

Taehyung sírt. Mark is sírt.

-         Nem tudtam elmondani nekik, hogy nem én löktem le a bátyámat a lépcsőn - Mark olyan fájdalommal a szemében nézett vissza a fiatalabbra, hogy Taehyung képtelen volt tovább hallgatni anélkül, hogy megpróbálná megvigasztalni barátját.

Ezért hát óvatosan kinyújtotta kezét és finoman megsimogatta Mark arcát puha tenyerével.

-          Ne sírj, Hyung – mondta halkan.

-          A bátyám tolókocsiba kényszerült. Gerincét törte azon az estén.

Csendben sírtak és hagyták, hogy a hideg szél szárítsa meg könnyáztatta arcukat.

***

Jin nem értette, hogy Taehyung miért nem figyelt fel rá egyszer sem. Az a fiú úgy járt-kelt az iskolában, hogy mindenkivel beszélgetett - beleértve a virágokat is az ablakokban -, mégsem szentelt egyetlen röpke pillantást sem Jinnek. Lehetséges, hogy Taehyung még sohasem hallott az iskola koronázatlan királyáról ezelőtt? Nem ismerte a mindenki elméjébe élesen belevésett Kim Seokjin nevet? Hogy hagyatta figyelmen kívül a kiskirályt egy ilyen hülye kis elsőéves?

Jinnek sohasem okozott gondot a kiszemelt áldozat megkörnyékezése és randevúra hívása. Mindig megkapta amit vagy éppen akit akart. Elvégre népszerű, fiatal, határozott fiú volt, egészséges érdeklődéssel a szex iránt. De hát ki nem, igaz? Egy pillantás elegendő volt és Jin megkapta kiszemeltjét. Néha jobban kedvelte partnerét, mind az előzőt, és néha kedvesebb is volt hozzájuk, sőt előfordult, hogy valakit több éjszakára is maga mellett tartott. De minden egyes „kapcsolata” véget ért két héten belül.

És életében most először, a pillantásai nem voltak elegendőek. Nem hogy nem voltak elegendőek, a fiú észre sem vette Jin nyilvánvaló érdeklődését, annak ellenére, hogy a kiskirály egész álló nap őt bámulta.

Az iskola összes tanulója tudta, hogy Jin rá fog mozdulni a csinos elsőévesre, de nem értették, hogy a kiskirály voltaképpen mire is várt még. És az igazat megvallva, Jin is össze volt zavarodva. Miért habozott ilyen sokáig?

***

Jin szokásához híven V-t bámulta. Barátaival épp az ebédlőben voltak, amikor Suga megunta a kiskirály néma játékát.

-   Az isten szerelmére, Jin! Mégis meddig tervezed még szemmel erőszakolni azt a szerencsétlen gyereket? Már öt hónapja ezt csinálod! – morogta Suga.

-          Fogd be! Nem is bámultam – mondta Jin, de szemeit továbbra sem szakította el a fiatalabb fiútól, amint az épp egy sütit lopott el a mellette ülő sráctól.

-          Nem. Tényleg nem – jegyezte meg Suga kissé cinikusan, szemeit forgatva.

-   Jin-hyung! Lehetséges, hogy kicsit jobban kedveled őt az átlagnál? – kérdezte Jimin óvatosan, mert tisztában volt idősebb barátja rossz hangulatával.

-      Kedvelem őt? – csattant fel Jin és sikerült végre elszakítania tekintetét a fiútól. – Miért kedvelném? Az a kölyök csak egy elsőéves, aki valószínűleg azt sem tudja mi fán terem a szex.

-     Akkor miért nem tanítasz neki pár… trükköt? – kacsintott Suga az idősebbre, miközben az üdítőjében lévő szívószálat kezdte erotikusan nyalogatni, bűnös pillantásokat vetve a vele szemben ülőre.

-          Fúj, ember! Hagyd már abba! – szólalt fel J-Hope és fejbe vágta a mellette ülő srácot.

-          YAH! Neked meg mi bajod van? Nem látod, hogy rohadt szexi vagyok?

-          Egy haldokló teve is sokkal csábítóbb, mint te!

-      Wow, J-Hope. Nem is tudtam, hogy bejönnek a haldokló tevék – piszkálódott Suga egy kaján félmosollyal az arcán.

-          Nagyon vicces vagy – grimaszolt Hoseok.

-          Tudom - vigyorgott Suga barátjára.

A vitatkozó duó szerencsére megfeledkezett a Taehyung témáról, habér az ember legjobb barátja épp azért van, hogy a kényes témákat mindig észben tartsa. Így volt ezzel Namjoon is.

-          Cuki – mondta a fiú.

-          Miről beszélsz? – kérdezte Jin meglepve.

-          Taehyung. Cuki.

-          Namjoon, mi a pokolról…

-       Én csak azt mondom, hogy előbb-utóbb valaki megszerzi. Szerintem siess és találd ki, hogy mit is akarsz tőle valójában, mielőtt valaki hamarabb teszi meg az első lépést.

Jin nem szólt semmit, de szemei ismét megtalálták a barna hajú fiú formás alakját.

Taehyung a magas barátjával nevetgélt valamin, finom arcvonásain pedig egyértelműen látszott a boldogság. Jin rádöbbent, hogy milyen nagyon odáig volt a fiú mosolyáért. És nem csak azért. Szerette, ahogy a fiú sétált, ahogy cuki duzzogással megpróbált extra kaját kikönyörögni barátaitól, de még a dühös arckifejezését is, amikor barátai piszkálni kezdték valamiért. Jin szerette, ahogy Taehyung minden nap a kollégium ablakában ült és elmerülve saját kis világában bámulta az ablak előtt elsétáló embereket. Jin ez alatt az öt hónap alatt, mást sem csinált, csak bálványozta a fiatalabb fiú minden apró mozdulatát.

                Jin ekkor már tudta, de a felismerés erőset ütött.

                Kim Seokjin szerelmes volt a Kim Taehyung nevű fiúba.

***

Taehyung este 7 körül ért haza. Fáradt volt, de tudta, hogy este még tanulnia kell a jövő heti dolgozataira. Nem vehette félvállról az iskolát most, hogy jóformán egyedül maradt. Az anyját kb. egy hónnappal ezelőtt látta utoljára. Szóval igen, a fiúnak kellett valami végzettség, hogy később pénzt kereshessen.

Éppen ezért nem is számított rá, hogy amikor kinyitja az apartman ajtaját, ott találja anyját, amint az éppen letolt szoknyával áll egy középkorú férfi előtt, aki kemény lökésekkel próbálta elérni végre orgazmusát.

Taehyung mindent eldobott, ami éppen a kezében volt és még a szája is tátva maradt szörnyű meglepetésében. A zaj végre felkeltette a páros figyelmét és mindketten az ajtóban ácsorgó fiúra bámultak.

-     Mi a fasz? – hördült fel a férfi, majd kihúzta farkát a csalódott nőből és magára rángatta a földön hagyott nadrágját.

-          Édesem…

-     Ez a fiad? Miért nem mondtad, hogy van egy fiad? – csattant fel a férfi, miközben az aktatáskáját is felvette a földről.

-          Mit számít az, édesem? – kérdezte a nő és követte a férfit az ajtóhoz.

-          Ezt komolyan kérdezed?

Azzal a férfi kiviharzott az apartmanból és bevágta maga mögött az ajtót. Taehyung megszólalni sem tudott, akkora volt döbbenete. De az anyja persze nem hagyta annyiban. Hogy is tehette volna?

-            Nem tudnál kopogni azon a kibaszott ajtón mielőtt belépsz a házba? – üvöltött a nő.

Életében most először, Taehyung mérges volt az anyjára.

-       Miért kellene bekopognom a saját házamba? – kiabált vissza Taehyung. – Több mint három hete nem láttalak! Honnan kellett volna tudnom, hogy éppen itthon vagy és… csinálod, amit éppen csináltál!

Hatalmas pofon csattant Taehyung arcán.

-          Elég volt. Ennyi. Nem csinálom ezt tovább – tette hozzá a nő, majd összepakolt magának pár ruhát, néhány cipőt, egy-két válltáskát, aztán ő is elhagyta az apartmant.

Egyszer sem nézett vissza egyetlen fiára.

                Taehyung órákig ült a hideg apartman hideg padlóján. Az általában optimista, élénk elméje most üres volt. Üresnek érezte magát. Mindenki kilépett az életéből. Először a húga, aztán az apja és most az anyja is.

                Taehyungot egyedül hagyták. Teljesen egyedül.

   Ő csak boldog akart lenni. Egyszerűen csak boldog akart lenni.

***

Remélem kezd érdekelni titeket a történet. :)

Igyekszem hamar hozni a folytatást.

Addig is legyetek jók, ha tudtok! ;)

3. fejezet - Lelki társak

Itt is lenne a 3. fejezet. ;)

Jó olvasást kívánok! :)

*** 

-          Hé, V! – kiabált egy fiú Taehyung után, miközben megpróbált felzárkózni hozzá.

Taehyung az ismerős hang irányába fordult, de a következő pillanatban egy gerincropogtató ölelésben találta magát.

-          Bam… bam – szuszogta Taehyung, amikor egy kis levegőhöz jutott.

-          Bocsi, Taehyungie-hyung – mosolygott a fiatalabb, majd elengedte áldozatát.

-          Mi ez a nagy jókedv? – kérdezte Taehyung és együtt sétáltak tovább az iskola felé.

-          Jackson-hyung megígérte, hogy ma bemutat a focicsapatnak – mondta Bambam boldogon és szemei csillogtak az izgalomtól.

-         Ennek nagyon örülök, de Bam, nem vagy te túl fiatal, hogy a csapatban játssz? Mármint, úgy értem, hogy nyilván szereted a focit és jó játékos vagy, és valószínűleg meg is érdemled és…

Taehyung kicsit belezavarodott mondandójába, amit végül kuncogó barátja szakított félbe.

-      Nyugi V, tudom mire gondolsz. Én csak egy elsőéves vagyok, akinek nem kellene egy csapatban lennie a nagyágyúkkal. De tudod, hogy milyen ambiciózus vagyok és hogy minden eszközt felhasználok csak azért, hogy megkapjam amit akarok. És jóban lenne Jacksonnal, csak előnyökkel jár számomra – a fiú mondta, majd az idősebbre kacsintott. – Tudom, hogy hogyan játsszam ki a lapjaimat – tette hozzá magabiztosan.

-         Politikusnak kellene lenned… vagy bűnözőnek – válaszolt Taehyung szélesen vigyorogva.

-          A második nem is lenne rossz ötlet – nevetett Bambam. – Mindegy is, Taehyungie-hyung. Azon gondolkoztam, hogy szeretnél-e suli után átjönni hozzám. Ott lesz Yugyeom meg egy másik srác is – vetette fel a fiatalabb.

-          Oké, ott leszek.

-          Király. Akkor ebédnél találkozunk – mondta a fiú, majd rohant az első órájára.

Bambam az iskola mellett található kollégiumban lakott. Taehyung szinte az összes szabadidejét ott töltötte, mert nem igazán akart hazamenni, ahol úgyis csak az üres lakás várta volna. Habár Taehyung sokszor még akkor is a kollégiumban volt, amikor Bambam nem. Tetszett neki az ötlet, hogy egyedül éljen és saját magát tartsa fent, mégis körbevegyék a barátai a nap 24 órájában. Taehyung képes volt órákat ülni az ablakban, nézve a járókelőket, arról álmodozva, hogy egyszer felnevel egy oroszlánkölyköt, meg arról is, hogy narancssárgára festeti a haját, egyszóval csupa furcsa dologról. Rengeteg diákot is ismert már a kollégiumban és imádott beszélgetni velük a folyosókon, amikor véletlenül egymásba botlottak.

                Taehyung úgy érezte, hogy végre volt élete. Egy gyönyörű élete.

***

Taehyung épp az ebédlőbe sétált Yugyeommal az oldalán és szokás szerint, a fiatalabb képtelen volt lakatot tenni a szájára. Yugyeom épp a húgáról mesélt felháborodottan, hiszen a lány meglógott a suliból, csak azért, hogy ott lehessen a kedvenc csapatának koncertjén.

-         Én is ellógnék a suliból, ha a kedvenc csapatom koncertezne itt és felugranék melléjük a színpadra, aztán…

-      Hyung! A lényeg elkerülte a figyelmed! – kiáltott fel Yugyeom. – Meg sem büntették utána! Úgy értem, a szüleink előadták a „micsoda rossz kislány vagy te” meg az „ejnye-bejnye többet elő ne forduljon” című szentbeszédet, és ennyi! – panaszkodott Yugyeom, miközben édesanyja magas hangját utánozta.

Ez persze megnevetette az idősebb fiút.

-  Bezzeg, amikor én lógtam ki a suliból múlt évben, hogy megvehessem a kedvenc képregényem új számát, az ősök teljesen megőrültek. Elvették a zsebpénzem, a tévémet és még a barátaimmal sem találkozhattam két héten keresztül! – tette hozzá Yugyeom duzzogva.

-     De legalább nem vetettek oda pár velociraptornak, hogy azok faljanak fel – vont vállat Taehyung.

Yugyeom vetett egy furcsa pillantást a mellette boldogan sétálgató fiúra, aki csillogó szemekkel vizslatta a termet Bambam után kutatva. Taehyung gondolkozása még mindig rejtély volt a fiatalabb fiú számára. Mindenesetre Yugyeom elkönyvelte a dolgot Taehyung egyik furcsa vigasztalási szokásaként. Valószínűleg valami olyasmit akart mondani, hogy „ne aggódj Yugyeom, lehetett volna rosszabb is”.

-   Wáo, Taehyungie-hyung. Te mindig tudod, hogyan… zavarj össze – kacagott Yugyeom majd ő is hiányzó barátjuk megtalálására koncentrált.

Azonban Bambam megtalálása helyett, tekintete találkozott egy másik, nagyon erős, jól ismert tekintettel.

                Kim Seokjin.

        Tekintetük találkozása mindössze egy pillanatig tartott, mert aztán Seokjin szemei megállapodtak Taehyungon. Először Yugyeom azt hitte, hogy Jin csak véletlenül szúrta ki éppen V-t. De aztán Taehyung boldogan felkiáltott, amikor végre megtalálta barátjukat egy asztalnál, pár lány társaságában. Az idősebb fiú kicsattanó örömmel sietett oda hozzájuk, egy aranyos mosollyal köszöntötte őket, majd leült közéjük és kapásból ellopott egy darab sütit Bambam tányérjáról, aki –természetesen -, azonnal vitába elegyedett vele.

                És a kiskirály Taehyung minden egyes apró mozdulatát követte szemeivel, pislantás nélkül.

                Yugyeom félt. Felkelteni Kim Seokjin figyelmét nem volt egy életbiztosítás.

-     Hé, Yugyeomie! Miért álldogálsz még mindig egyhelyben? – kérdezte Taehyung. – A velociraptorokon gondolkodsz?

-    Mi? Persze, hogy nem a hülye velociraptorokon gondolkozok! Kizárólag neked jutnak eszedbe ilyen furcsa dolgok! – válaszolta Yugyeom és ő is helyet foglalt az asztalnál.

-      Akkor miért vágsz olyan fejet, mintha éppen most láttál volna egyet? – kérdezte Bambam.

-      Talán mert pont láttam egyet… - sóhajtott a legfiatalabb.

Taehyung szemei elkerekedtek és izgatottság ült ki finom vonásaira. Szeretett volna kérdezni valamit, de aztán mégsem tette és csak aranyosan mosolygott magában. Yugyeom biztosra vette, hogy Taehyung elméje tele volt kis veliciraptorkölykökkel, amik éppen pár diákot faltak fel élve, miközben V csak állt és tapsolt mellettük, azt gondolva, hogy milyen cukik.

***

Taehyung Bambam ágyán feküdt, csukott szemmel és élvezte, ahogy a lágy, hűvös szellő arcát és fedetlen vállát simogatta. Február eleje volt, szóval az időjárás nem volt megfelelő az ujjatlan felső viseléséhez, de a fiút ez egy cseppet sem érdekelte. Szerette érezni a szelet és annak játékos érintését puha bőrén. Szerette, ahogy a szél a hajával játszott és néha az arcába fújta félhosszú tincseit.

A húgára gondolt. A szél vajon az ő hajával is játszott? Vajon ő is szerette a szelet, csakúgy mint Taehyung? Neki is voltak barátai? Vajon hiányzott ő valaha a lánynak?

Taehyung kinyitotta szemeit. A szoba még mindig túl csendes volt annak lakója nélkül. Bambam egyedül lakott a szobában, habár az két személyre lett kialakítva. És megint, Jackson Wang barátjának lenni ismét kifizetődött.

Taehyung az órára pillantott.

-    Hamarosan itt kell lennie – motyogta magának, de abban a pillanatban meghallotta Bambam hangját, ahogy feltételezhetően Yugyeomhoz beszélt.

Pár perc múlva az ajtó kinyílt és belépett rajta a két fiú. Amint megpillantották Taehyungot az ágyon, mindketten ledermedtek egy pillanatra.

-           Mi van? – motyogta a fiú álmosan üldögélve az ágyon.

-          AZT A ROHADT ÉLET! Taehyungie-hyung! – mindketten egyszerre kiáltottak fel.

-           MI TÖRTÉNT? – kiabált vissza V és kezdett kicsit megijedni barátai viselkedését látva.

-          Mi a francért üldögélsz itt egy ujjatlanban a tél közepén? Egy nyitott ablaknál? – folytatta a kiabálást Yugyeom, majd gyorsan becsukta az említett tárgyat, mindeközben Bambam az egyik melegítő felsőjét próbálta a meglepett fiúra kényszeríteni.

-           De nincs is olyan hideg odakint…

-            Mínusz 5 Celsius fok van odakint! – tájékoztatta az aggódó Bambam a legidősebbet.

-        Tűzből van a véred, vagy mi? – kérdezte Yugyeom, majd hirtelen elkerekedtek szemei. – Istenem, ugye nincs lázad, Taehyungie-hyung? – A fiú közelebb lépett és jobb tenyerét a másik homlokához nyomta.

Taehyung csak grimaszolva nézett vissza a fiatalabb fiúra. Miért kényeztetik őt így a nála fiatalabbak? Elvégre, hé, ő volt a szobában a legidősebb, nem? Mégis úgy kezelték, mint egy kisgyereket.

                Yugyeom nem érezte túl forrónak a fiú homlokát, így csak megkönnyebbülten sóhajtott.

-          Nos, Taehyungie-hyung, szerintem te tényleg egy földönkívüli vagy – mondta végül.

-          Nem vagyok földönkívüli! Egyszerűen csak szeretem a szelet! – duzzogott az idősebb.

-          Persze, persze.

-      Hé, srácok. Jackson visszajött – szólalt meg Bambam, ezzel félbeszakítva a másik kettőt, majd kiintegetett az ablakon az érkező kiskirálynak.

-          És ez miért is érdekel minket? – kérdezett vissza Yugyeom, nem leplezve ellenszenvét.

Mielőtt Bambam válaszolhatott volna, kopogtattak. Olyan halk volt a kopogás, hogy már-már alig volt hallható.

-          Gyere be! – kiáltott ki Bambam, az ajtó pedig lassan kinyílt.

Egy igazi szépfiú sétált be rajta félénken. Nem volt magas, talán még Taehyungnál is alacsonyabb volt. Vékony volt és törékeny, de testalkata rugalmasságról és valamiféle rejtett energiáról árulkodott. Meglepően fehér volt a bőre, mélybarna szemei félénken csillogtak, habár lélegzetelállító mosolya és élénkvörös haja ezt megfelelően ellensúlyozta. A fiú tényleg közel állt magához a tökéletesség fogalmához.

-          Én ismerlek téged! – kiáltott fel Taehyung izgatottan.

Még V sem tudta, hogy miért örült ennyire a másik srác felbukkanásának, de így volt. A vörös hajú fiú kicsit visszahőkölt a hirtelen túl hangosan feltörő köszöntést hallván, majd azon kezdett gondolkozni, hogy hol találkozhatott az ágyon ülő furcsa fiúval ezelőtt.

-      Hyung! Ne legyél bunkó, viselkedj rendesen Mark-hyunggal! – szidta le a túlbuzgó fiút Bambam. – Ő már végzős!

-    Bocsánat – motyogta Taehyung és tisztelettudóan meghajolt egy picit. – Csak boldog voltam – tette hozzá mentségképpen.

-          Minden rendben – mosolyodott el a legidősebb. – A nevem Mark Tuan.

-    Én pedig Kim Taehyung vagyok és tetszik a hajszíned! Én narancssárgára szeretném festetni az enyémet.

-          Az király lenne – vigyorodott el Mark is.

-       Látjátok? – fordult Taehyung másik két barátja felé. – Mondtam, hogy ez egy nagyszerű ötlet!

Bambam és Yugyeom egyszerre sóhajtottak fel.

-          Mark-hyung. Kérlek, ne támogasd a téveszméit.

***

Taehyung már a legelején tudta, hogy Mark különbözött a többi barátjától. Mark sok mindenben hasonlított V-re, annak ellenére, hogy alapvetően sokkal csendesebb volt, mint Taehyung. De ő is álmodozó volt. Képes volt hosszú órákig csak ülni és a fiatalabbak őrültségeit hallgatni egy mosollyal az arcán. Türelmes volt, kedves, tagadhatatlanul gyönyörű és néha eszméletlenül kínos. Néha még Taehyung is elbizonytalanodott, mert nehéz volt szót érteni a visszahúzódó vörössel.

Mindezek ellenére, Taehyung valami furcsa, megmagyarázhatatlan kapcsolatot érzett saját maga és Mark között. Úgy érezte, hogy feltétel nélkül megbízhat az idősebben. Taehyung kedvelte Markot már a kezdetektől.

V elgondolkozott azon is, hogy milyen érzés lehet, amikor találkozol egy lelki társsal. Mert ő biztos volt abban, hogy Mark a lelki társa volt.

Taehyung megérzése helyesnek bizonyult.  Az első találkozásuk után Bambam szobájában, többször keresték egymás társaságát és együtt lógtak az órák közti szünetek alatt is. Csak ők ketten. És kezdték nagyon jól érezni magukat egymás társaságában. Néha Mark olyan hangosan nevetett Taehyung ügyetlenkedésein, hogy az összes szempár rájuk tapadt. Néha csak egy fa alatt ültek, hallgatva egymás lélegzését. Néha csak feküdtek Mark szobájának padlóján és a kedvenc filmjeiket sorolták egymásnak. És néha olyan kétségbeesettek voltak, hogy elkezdtek titkokat mesélni.

Fájdalmas titkokat.

 ***

Köszönöm mindenkinek, aki olvassa ezt a bugyuta kis történetet! :)

2. fejezet - A kezdetektől

Sziasztok! Megjöttem a második fejezettel, ahol a történet igazából elkezdődik. :)

Jó olvasást és várom az építő jellegű kritikákat! :D

***

Kim Taehyung mindig is a furcsa gyerek volt. A viselkedése, a gondolkozásmódja és még a beszédstílusa is különbözött a többi gyerekétől. Soha nem tette azt, amit a vele egykorúak általában csináltak. Soha nem ment a játszótérre, hogy barátokat szerezzen, hogy bújócskázzon, hogy homokkastélyt építsen. Jobbára csak az ablakban ült, meredten bámulva a külvilágot, gondolatainak pedig semmi sem szabhatott határt.

Szerette a világot. Szerette a természetet és szerette az állatokat. Még az embereket is szerette ebben a hatalmas, minden-mindennel összefüggő világegyetemben. Az álma az volt, hogy egészségesen nőjön fel, aztán hogy egy állatkertben dolgozhasson élete végéig. Igen, Dél-Korea leghatalmasabb állatkertjében szeretett volna dolgozni. Habár a fiú nem szerette az imádott állatokat rács mögött látni, tudta, hogy ezen nem változtathat. Csak ott akart lenni számukra és gondoskodni róluk.

Taehyung az a fajta fiú volt, aki képes lett volna órákat ülni egyhelyben és egy alvó macskát nézni, azt gondolván, hogy milyen lenyűgöző teremtmény is az.

Taehyung furcsa volt, de meglehetősen csendes. Az emberek észrevették és szerették a kedves, keményen dolgozó, habár olykor zavarba ejtően naiv fiút. Azonban Taehyungnak volt egy nagy hibája. Nem volt tisztában az emberi érzelmek milliónyi árnyalatával és azok erejével. Tudta, hogy mit jelentenek a szerelem, a gyűlölet, a megvetés, a tisztelet és a csodálat szavak, mégis nehezére esett ezeket felfedezni és felismerni az emberekben. Habár valójában ez nem is az ő hibája volt. Sohasem volt olyan családja, akik megtanították volna neki, hogy hogyan is működnek az emberek.

Az anyja soha nem törődött vele igazán. A viszonylag fiatal nő mindig túlságosan elfoglalt volt a szeretőivel, akik valamiért soha nem viszonozták érzelmeit. Így hát elsősorban ő volt az oka Taehyung mérhetetlen elszigeteltségének.

Taehyung apja erőszakos volt. Nem volt alkoholista vagy drogfüggő, csak egyszerűen erőszakos. A legkisebb dolgok, mint például a tej véletlen kiborítása vacsora közben, mindig kiadós veréssel végződtek.

Taehyungnak volt egy húga, de a lány megszökött otthonról a barátjával mindössze 14 éves korában. Testvére eltűnése után, Taehyung is elgondolkozott a szökésen, mert apja az idő múlásával csak még erőszakosabb lett. Mindez azonban véget ért, amikor a férfi egy évvel ezelőtt szintén lelépett egy másik nővel az oldalán, magára hagyva fiát és feleségét. Taehyung nem tudta, hogy mit kellene éreznie és hogy kihez fordulhatna tanácsért.

Taehyung így kötött ki egy 2 szobás, lerobbant apartmanban az érzelmileg kiégett és összetört anyjával, aki soha életében nem szerette saját fiát.

És mégis, Taehyung boldog volt, hogy ebben a hatalmas, nagyszerű világban élhetett. Az emberek azt hihették, hogy nem voltak érzelmei. Elvégre hogy lehetséges, hogy ennyi szarság után, ami rövid élete alatt történt vele, még mindig boldog volt? Taehyung tudta, hogy a sarokban történő sírás és önsajnálat nem fog segíteni sem rajta, sem a hőn szeretett állatain. Meg akarta menteni önmagát, hogy aztán elérhesse céljait. Úgy gondolta, hogy a sikerhez nincs szüksége barátokra, az anyjára meg végképp nem.

Mindez megváltozott, amikor középiskolába ment. Egészen eddig igaz barátok nélkül élte életét, annak ellenére, hogy valaki mindig hozzácsapódott iskolaidő alatt és a barátjának nevezte magát. Azonban amint kitette a lábát az általános iskola kapuján, ezek az úgynevezett barátok kámforrá váltak és Taehyung soha nem látta őket azután.

Taehyung csalódott volt és életében először, úgy érezte, hogy barátokra van szüksége.

Kénytelen volt végre a valóságban élni.

***

Az első napja a középiskolában kínos volt. Az érzés, hogy nem ismersz senkit magad körül, nagyon is kínos. Bezsúfolták egy terembe 29 másik diákkal együtt és várniuk kellett az osztályfőnök érkezésére. Taehyung az osztályterem legvégében ült és az ablakon kibámulva egy apró, vörös madarat tanulmányozott. Az osztály csendben volt, senki sem beszélt. Egy kis idő elteltével a fiú, aki Taehyung mellett ült, megpróbált beszélgetést kezdeményezni, ám mielőtt kinyithatta volna a száját, a terem ajtaja kinyílt és egy magas férfi sétált be rajta.

-          Szép jó reggelt mindenkinek! A következő pár évben, én leszek az Istenetek – a tanár köszöntötte a diáksereget viccelődve, mire persze mindenki halk kacagásba kezdett.

Ennyi elég is volt Taehyungnak, hogy koncentrációja megtörjön. Elméje azonnal kérdéseket és kétségeket kezdett kreálni Isten létezésével kapcsolatban. Aztán eszébe jutottak az általános iskolában tanult Istennők, a mitológiai lények, mint például a griffek, kentaurok, a sellők és még rengeteg más teremtmény. Teljesen kizárta az őt körülvevő világot, habár szeme sarkából még látta, ahogy leendő osztálytársai egymás után felálltak és mondtak valamit.

                Aztán egy bökést érzett az oldalán, ezért a mellette ülő fiú felé fordult.

-          Te jössz – suttogta a magas srác.

Taehyung kicsit összezavarodott. Mit is kellene tennie?

-          Oh, azt hiszem, ott hátul lesznek még bajok – mondta a tanár mosolyogva.

Micsoda? Miről beszélt az az ember?

-          Álmodozó vagy, nem igaz? – kérdezte a tanár.

-          Mindenkinek vannak álmai – mondta Taehyung kicsit összezavarodva, elvégre ez olyasmi volt, amit mindenki tudott.

-          Valóban – a tanár mosolyogva biccentett. – Csak vigyázz, mert a túl sok álmodozás nem fogja megkönnyíteni a dolgot a tananyag elsajátítása során – tette hozzá nevetve, majd összecsapta kezeit. – Szóval, hogyan szólíthatunk, ha szabad megkérdeznem?

-          V.

-          Elnézést, hogyan?

-          V.

-          Úgy értem, a születési nevedet légy kedves elárulni – kacagott a tanár láthatóan jól szórakozva a fiú bolondosságán.

-          Kim Taehyung – azonban a fiú olyan komolysággal az arcán válaszolt, hogy mindenki felnevetett.

Mi történt? Ilyen vicces lenne a neve?

-          Rendben, V. És mik a céljaid az életben?

-          Állatgondozó akarok lenni egy állatkertben.

És igen. A fiú egyszerre volt furcsa és aranyos.

***

Taehyung mindössze egy hét alatt talált is barátokat. Habár ezúttal biztosra akart menni, hogy tényleg olyan barátokat talált, akikben megbízhat, és örökre mellette maradnak.      

Egyikük az a fiú volt az osztályából, aki mellette ült az első nap. A fiú neve Yugyeom volt. Új barátja majdnem egy fejjel magasabb volt nála, de valójában egy igazi tünemény volt. A nap 24 órájában mosolygott és szinte soha nem állt be a szája, annyi mesélnivalója volt. Eleinte Taehyung szentül meg volt győződve róla, hogy Yugyeom csendes típus, de amint a fiú kényelmesen kezdte magát érezni Taehyung társaságában, lehetetlen volt betapasztani a száját. Nem mintha Taehyung le akarta volna állítani. Minden egyes percet imádott, amit barátja társaságában tölthetett.

Végre rádöbbent, hogy fantasztikus dolog, amikor az embernek vannak barátai.

A másik fiú neve Bambam volt, Yugyeum egyik barátja, akit már általános óta ismert. Habár Yugyeom és Bambam jóformán elválaszthatatlan barátok voltak, sajnos Bambam másik osztályba került. Ami lényeges információ volt még az amúgy bájos megjelenésű Bambamről, hogy nem volt egy kimondott kisangyal. A fiú sokkal közelebb állt a „bajkeverő” imázshoz, és annak ellenére, hogy elsőéves volt, már az egész iskola ismerte a nevét és az új kiskirálynak becézték. Valahogy Bambam ismert mindenkit és temérdek barátja volt a felsőbb évesek között is. Bambam tipikusan a figyelem középpontjában érezte jól magát és szinte bárkivel össze tudott barátkozni.

Ez a két fiú vált Taehyung mindennapos társaságává. Mindketten előszeretettel használták az általa kitalált becenevet, így lett ő hivatalosan is V. És Taehyung szerette mindezt. Azt tette, amit a többi „normális” diák is; iskola után kosárlabdáztak, filmeket néztek együtt - általában Yugyeom szobájában -, még néha házi feladatot is írtak együtt, ebédelni is együtt mentek, valamint megosztották egymással történeteiket is. Nos, Taehyung megtartotta magának a legnagyobb titkait, hiszen fogalma sem volt róla, hogy egyáltalán miképp kezdjen bele.

De őszintén szólva, még nem is állt rá teljesen készen.

Természetesen, Taehyung meglepően furcsa mégis roppant aranyos természete nem változott és piszkálták is emiatt. Ő viszont még ezt is szerette barátaiban.

                Minden tökéletes volt Taehyung számára. Legalábbis az iskolában. Ami megmaradt családját illette, már kevésbé volt ilyen fényes a helyzet. Az anyja alig volt otthon, így szinte sohasem találkoztak. Taehyung már hozzászokott az egyedülléthez, mégis megfájdult a szíve, amikor az anyukájára gondolt. De változtatni nem tudott a dolgok menetén.

***

Három hónap elteltével, Taehyung már mindent tudott, amit tudnia kellett az iskola hierarchiáját tekintve.

Az iskolát két, úgynevezett kiskirály irányította.

Az egyik kiskirály egy Jackson Wang nevű végzős diák volt. A fiú sokkal magabiztosabban beszélt angolul és kínaiul, mint koreaiul, ez mégsem akadályozta őt abban, hogy az iskola egyik legnépszerűbb diákja legyen. Jóképű playboy volt, emellett Jackson az a tipikus szemétláda volt, aki a strébernek titulált tanulókat kicsattanó örömmel alázta meg az egész iskola előtt. Megvolt a bandája is, akik a nap minden pillanatában körülötte lebzseltek.

Ott volt például Im Jaebum, Jackson legjobb barátja. A fiú híres volt nem túl nyugodt természetéről és könnyen elsülő ökléről, így bölcsebb dolog volt nem összetűzésbe keveredni vele. Aztán ott volt Park Jinyoung is, aki talán még magánál Jacksonnál is nagyobb nőcsábász volt. Jinyoung a nők bálványa volt, szó szerint éltek haltak érte a másik nem képviselői, valamint a fiú kiválóan bánt a szavakkal is. Volt még egy srác Jackson kis gengszterosztagában, aki csupán egy éve csatlakozott hozzájuk. Ő volt Youngjae. Youngjae azonban kimondottan normális volt és valószínűleg csak azért tartozott Jackson bandájába, mert az iskola focicsapatában együtt játszottak. A fiatal fiú a csapat mondhatni legjobb játékosa volt, persze csak Jackson után. Bambam pedig nem meglepő módon, hamar Jackson kedvenc kis elsőévese lett. A kiskirály úgy tekintett a fiúra, mintha az az örököse lett volna.

Év elején, Taehyung látott egy ötödik fiút is Jackson csapatában, de azután a vörös hajú srác soha többet nem jelent meg a kiskirály bandájában.

A másik kiskirály Kim Seokjin volt. Ő sokban különbözött Jacksontól. Míg Jackson az iskolai élet középpontja, a legnagyobb cikiző és a legjobb futballjátékos volt, addig Jin „az iskola hercege” titulust nyerte el. Vagy hercegnője, ahogy a barátai előszeretettel piszkálódtak vele. Hűvös volt és megközelíthetetlen. De arrogáns, okos, domináns és erős is. Ő volt a leggazdagabb diák az egész iskolában és Jacksonnal ellentétben, ő tagadta, hogy playboy lenne. Ő nem használt trükköket, hogy kiszemeltjét az ágyba csalogassa. Ha valaki megtetszett neki, akkor mindenféle kertelés nélkül az illető szemébe mondta a dolgot. Miért is kellene hülye játékokat játszania csak azért, hogy megszerezzen valakit? Úgyse mondott neki soha senki nemet. Mindent megkapott anélkül, hogy harcolnia kellett volna érte.

Egyetlen közös dolog volt csak a két kiskirályban. Az, hogy mindketten gyűlölték egymást.

Jinnek négy barátja volt az iskolán belül, akikben feltétel nélkül megbízott. A legfiatalabb közülük Jimin volt, egy állandóan mosolygó, vidám fiú, aki szerette a küzdősportokat, köztük a taekwondot. Aztán ott volt Hoseok, aki egy született táncos volt, és persze Suga, aki híresen szellemes volt és meglepően kegyetlen, felvágott nyelvvel rendelkezett. Namjoon volt Jin legjobb barátja, és egyben az iskola géniusza is. Az egész iskola legjobb tanulójának számított és valóban neki voltak a legjobb jegyei minden egyes évben.

Ez a két banda irányította az iskolát. Az idő nagy részében megvoltak egymás mellett. Tudták, hogy az egymással való harc nem profitál egyik félnek sem. Megpróbáltak békében együttlétezni.

Hát…

Megpróbáltak.

***

Véleményt írni ér! :)

Prológus - Megtagadni a szerelmet

Itt is lenne a prológus. :) A történet innentől csak bonyolódik és a GOT7 is megjelenik majd a 

továbbiakban. 

Jó olvasást kívánok és dobjatok meg egy véleménnyel ha érdekel a folytatás! :)

***

Hétfő.

Egyetlen szó, mégis úgy érzed képes lennél gyilkolni. Jin is épp így érzett abban a pillanatban, amikor reggel kinyitotta szemeit. Ám ez a hétfő az összes többi hétfőnél is sokkal elviselhetetlenebbnek tűnt. Ez volt az a nap, amikor először kellett iskolába mennie azután, hogy visszautasították.

Visszautasították.

Ez még mindig valami olyasmi volt számára, amit mostanáig sem tudott feldolgozni. Egyáltalán mit csinált rosszul?

Dühösen pattant ki az ágyból és vágtatott a fürdőszobába, hogy indulatit lecsillapítsa egy hűvös reggeli zuhannyal. Azonban gondolatai a körül a bizonyos fiú körül forogtak, aki nemet mert mondani neki. Jin szerelmet vallott neki, jóképűen és határozottan, de a várt eredmény elmaradt, a szerelmes történet pedig véget ért mire pislantani tudott volna. Nem kapott esélyt, hogy bizonyítson. Olyan érzés volt ez, mint egy jól irányzott ütés a gyomorba, de mintha mindez nem lett volna elegendő, a fiú csak hátat fordított neki és elsétált, mintha mi sem történt volna. Egyáltalán nem érdekelte, hogy Jin mit érzett. Nem érdekelte, hogy az iskola legnépszerűbb és leghelyesebbnek tartott kiskirálya szerelmet vallott neki.

Jint megbántották. A büszkeségét tiporták. Megalázottnak érezte magát.

Hiszen ő készen állt. Készen állt, hogy odaadja a szívét ennek a fiúnak. Hajlandó volt kockáztatni azt úgy, mint azelőtt soha.  De a rémálom valós volt és habár nem gondolta volna, hogy vele is megtörténhet, mégis megtörtént. Nem ő volt az, akit a másik fiú akart. Egyszerűen visszautasították.

***

- Reggelt, hyung! – kiáltotta egy életvidám fiú, amint Jin belépett az osztályterembe.

- Neked is, Jimin – Jin válaszolta zsémbesen.

Jin körbenézett az osztályban és elégedetten vette tudomásul, hogy minden szempár rá szegeződött és őt csodálta.

- Mi a helyzet? Elég szarul festesz – folytatta az alacsonyabb fiú.

- Kössz, de még így is jobban nézek ki, mint te, seggfej.

Jimin csak nevetett és követte idősebb barátját.

- Egyáltalán miért vagy itt? Nincsenek közös óráink – mondta Jin, majd levetette magát szokásos helyére a leghátsó sorban.

- Múlt hét pénteken azt mondtad, hogy a mai nap lesz életet legboldogabb napja, aztán leléptél valahova. Kíváncsi voltam mire céloztál, szóval idejöttem. Habár az igazat megvallva, az állapotodból kiindulva, inkább nevezném ezt a legrosszabb napodnak – magyarázta Jimin az idősebb fiú karikás szemeit fürkészve.

Jin mérgesen ökölbe szorította kezeit, majd a fiatalabb fiúra meredt.

- Foglalkozz a saját dolgoddal! Nem akarok beszélni róla és most takarodj! – sziszegte Jin irritáltan, mire persze Jimin is dühbe gurult.

- Baszd meg, Jin! Rohadt jól bánsz a barátaiddal! – vetette oda Jimin, majd nagy hévvel kicsörtetett a teremből.

Néma csend telepedett az osztályteremre. Jin felsóhajtott

Még soha sem beszélt így Jiminnel ezelőtt. Jin szerette a barátait. Mindet. Jimin, Namjoon, Suga és Hoseok. Ők négyen mindig ott voltak mellette, támogatták őt. Olyanok voltak ők egymásnak, mint egy második család.

- Oppa!

Jin a hang irányába fordult.

Egy szőke lány állt mellette aggódó arckifejezéssel. Jin ismerte a lányt, mert a szőkeség igencsak népszerű volt a fiúk körében. A neve Rami volt és halálosan szerelmes volt Jinbe.

- Mit tehetek érted? – kérdezte könnyedén.

- Én… én csak biztosra akartam menni, hogy minden rendben van veled, Oppa.

- Semmi sincs rendben – válaszolt Jin, ezzel még jobban megijesztve a lányt.

- Oppa! Mondd, hogy segíthetnék?

Jin már majdnem kinyitotta a száját, hogy valami nem túl kedves válasszal megszabaduljon az idegesítő társaságtól, amikor egy ötlet körvonalazódott ki a fejében.

- Talán tényleg tudsz nekem segíteni, Rami-shi! – Jin mondta hamisan mosolyogva.

- Bármit megteszek!

- Akkor gyere, ülj mellém. Elmondok neked mindent – hívta a lányt Jin és elégedetten vigyorgott, amikor a szőke vörösödő arccal helyet foglalt mellette.

Olyan egyszerű volt manipulálni a lányt.

Rami leült a fiú mellé, akibe már több mint egy éve szerelmes volt. Arca vörös volt, szíve felgyorsult ütemben dobogott. Jin közelsége és illata elvette az eszét, másra nem is tudott gondolni. Bármit kész volt megtenni, hogy az iskola kiskirálya végre észrevegye.

Azonban Jin fejében egyetlen szó villogott szakadatlanul, az pedig nem más volt, mint a bosszú.

***

Jin belépett az ebédlőbe és azonnal kiszúrta négy barátját a szokásos asztaluknál, a terem közepén. Odasétált hozzájuk, majd szó nélkül leült közéjük. Jimin kivételével - akinek esze ágában sem volt akár egy pillantást is vetni az idősebbre-, mindannyian kérdő tekintettel meredtek a legidősebbre.

- Mondd, hercegnő. Mi bántja kicsi lelked annyira, hogy a mi drága Jiminie barátunkon kellett ostort csattogtatnod? – szólalt fel Suga, aki a pár perces néma csendet és feszültséget már nem tudta tovább figyelmen kívül hagyni.

- Hm.

- Ennyit tudsz mondani? – csattant fel Jimin hallván a nem túl bő választ.

- Nem – Jin ismét felsóhajtott, már sokadjára aznap. – Bocsánatot akartam kérni. Mérges voltam és frusztrált. Nem érdemelted meg, hogy rajtad csattanjon.

Jimin tovább duzzogott, végül azonban bólintott egyet jelezve, hogy megbocsátott. Ő tipikusan az a fajta ember volt, aki nem tudott sokáig haragos lenni, főleg nem a barátaira.

- Tehát, elmondod végre, hogy mi a francért vagy ebben az állapotban? – csatlakozott Namjoon a beszélgetéshez.

- Ne aggódj, semmi különös nem történt. Valószínűleg csak belefáradtam a szüleim állandó veszekedésébe – válaszolt Jin vállat rándítva.

- Már megint veszekednek? – nézett fel Hoseok a tányérjából.

- Mint mindig.

Azonban mielőtt Jimin kinyithatta volna a száját, hogy mondjon valamit, egy hangos csattanás zengett végig a teremben. Minden tanuló, aki éppen az ebédlőben tartózkodott a hang irányába fordult.

És ott ült Ő.

Jin kis szerelme ott ült a földön az ebédje közepén, ruhái tejben ázva, ketchup a fehér egyenruháján, összezavarodott arckifejezéssel. Egy pillanatnyi csend után, persze mindenki tapsolni és nevetni kezdett. Különösen egy szőke lány pár lépésre az áldozattól.

A fiú felállt, összegyűjtötte a megmaradt és még épségben lévő ebédjét, majd vörösödő arccal kisietett az ebédlőből.

Nem, ez nem a bosszú volt.

Ez csak a kezdet volt. Habár Jin szíve fájdalmasan dobogott mellkasában, képtelen volt leállni. Azt akarta, hogy a fiú érezze ugyanazt a fájdalmat, ami ő érzett.

Elhatározta, hogy pokollá tesz a fiú életét. A célja az volt, hogy senki se akarja Őt, hogy senki se szeresse, hogy senki se akarjon a közelébe menni. Azt akarta, hogy mindenki messziről elkerülje Őt, hogy mindenki megtagadja tőle a szeretetet, épp úgy, ahogy azt Ő tagadta meg Jintől.

Igen, ez volt a terv. És egy olyan kiskirálynak, mint Jin, gyerekjáték volt ezt megvalósítania.

***